A beszélgetés öröme

„Sok beszédnek sok az alja” – mondja a közmondás. Talán erre gondolt Áprily Lajos is, amikor Kérés az öregséghez c. versét írta. „Csak gyökeres szót adj!” – kéri, hiszen „csak bukdácsoló patakok csevegnek, folyók a torkolatnál csendesednek”. A beszélgetés öröme nem a bőbeszédűségben rejlik.

Nyilvánvaló, hogy nem nyújt örömöt a gonosz beszéd sem: a hamis vád, a pletyka, a hazugság. Valóban? Hiszen pletykálni jó érzés. Egy másik bölcs mondás ui. így hangzik: „Legszebb öröm a káröröm.” Meg vagyok győződve arról, hogy ez nem igaz. Az öröm nem azonos az élvezettel. Kellemes érzés minden vágykielégülés, így édes lehet a bosszú, mások kínzása, sőt a gyilkolás is. Megkönnyebbülünk, ha konfliktusaink során kimondjuk a bántó (sőt gyilkos) szavakat, de utána nem az öröm békéje tölti el a lelket, inkább az üresség és az árvaság érzése.

Szavainkkal vigasztalhatjuk, erősíthetjük, gyógyíthatjuk, vagy megalázhatjuk és tönkretehetjük egymást. „Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok” – írja Jakab apostol (Jak 3, 10). Ugyanazzal a késsel lehet kenyeret szelni és megsebezni valakit. Nem maga a beszéd épít vagy rombol, hanem az ember, aki beszél.

Bár fontos megtalálni és megtanulni azt a módot, ahogyan közölhetjük egymással szeretetünket (a szeretetközlés öt nyelve közül a társunknak megfelelőt), de elsősorban szeretetre van szükségünk, amit közölni lehet. Nem azok számára lesz öröm a beszélgetés, akik jól tudnak beszélgetni, hanem azok számára, akik szeretik egymást, és ezért tudnak jól beszélgetni. Először tehát tegyünk szert szeretetre, és ha már megvan ez a drága kincs, sajátítsuk el a szeretetközlés technikáját.

Ahhoz, hogy egy kapcsolat létrejöjjön és fennmaradjon, arra van szükség, hogy a felek közöljék egymással szeretetüket és megbecsülésüket. A közlésnek csak az egyik lehetséges módja a beszélgetés. Az öt „szeretet-nyelv” közül az egyik a beszéd; ezen kívül van még négy.

Sokan szeretnek hivatkozni egy felmérésre (a forrás már feledésbe merült), mely szerint az üzenetváltásnak csupán 7 %-a történik verbális (szóbeli) úton, 38 % a metakommunikatív jelzések szerepe, a legfontosabb üzenethordozó pedig a mimika és a taglejtés: 55 %. Bevallom, nem vagyok biztos abban, hogy ez a felmérési eredmény megfelel a valóságnak. Az azonban kétségtelen, hogy „beszél” a szem, a kézszorítás, sőt még a hallgatás is. Puszta szóbeliség csak írásban lehetséges. Továbbá az is tény, hogy amikor két ember együtt van, nem szokták elemezni, hogy a közlés tartalma milyen csatornán jutott el hozzájuk. „Nem a szavak hordozzák a jelentést, hanem az emberek” – írja Griffin. Ha együtt vagyunk, nem tudunk nem kommunikálni, akár beszélünk, akár hallgatunk. A beszélgetés öröme = az együttlét öröme.

A továbbiakban felváltva használjuk a „beszélgetés” és a „kommunikáció” szavakat, de tudatában vagyunk annak, hogy amit most beszélgetésnek mondunk, az sokféle más közlési módot is magába foglal.

A társkapcsolat szempontjából a kommunikáció módjainál fontosabb a kommunikáció (vagy a „beszélgetés”) mélység-szintje. Másképpen: az, hogy mennyit közlünk önmagunkról.

A kommunikációnak öt mélység-szintjét szoktak megkülönböztetni (Forgács György tanulmánya alapján):

Az intimitás mélysége A személyek száma

1. Látszat-kommunikáció

„Szervusz!” „Hogy vagy?” „Szép időnk van…” és sok ehhez hasonló kijelentés tartozik ide. Ezekre a megnyilvánulásokra az jellemző, hogy nem közvetítenek valódi információt. A „hogy vagy” -ra a másik fél néha formálisan sem válaszol, amikor csak annyit mond: „Kösz.” Hogy szép időnk van, azt a másik is ugyanúgy tudja, mint én, aki ezt megjegyeztem.

Ugyanakkor nem nehéz belátnunk, hogy a „látszat-kommunikáció” mégiscsak igazi közlés, mert azt üzeni, hogy „észrevettelek, és kész vagyok veled a kapcsolatra.” Aki ugyanis nem óhajtja a kapcsolatot, az nem köszön vagy nem fogadja a köszöntést, nem válaszol a „hogy vagy” -ra , sőt a másiknak a tekintetét is kerüli.

Ahogy a kommunikáció szintje egyre mélyül, megfigyelhető, hogy egyre többet tárok fel magamból: először csak azt, amit tudok, azután azt is amit gondolok, majd a tárggyal kapcsolatos érzelmeimet is.

A közölt tények, gondolatok és érzelmek ehhez képest mellékesek. Az egymásba feledkező szerelmespár megtárgyalhatja a híreket, az árakat, az időjárást, de mindkét fél számára a legfontosabb a másik jelenléte és személye. Arra vágynak, hogy feltárulkozzanak egymás előtt.

Amint az fentebb látható: a kommunikáció mélységszintjének növekedésével egyre csökken a személyek száma, akik felé a közlés irányul. Ugyanakkor egyre bensőségesebb a két személy közti kapcsolat.

Az ábrán látható körök személyeket ábrázolnak. Mindegyik körön belül újabb körök láthatók: a személy intimitási rétegei. A külső kör a bárki számára látható ént ábrázolja: mindenki láthatja, hogy melyik nemhez tartozom, hozzávetőleg milyen életkorban vagyok, hogyan öltözködöm stb. A legbelső kör a titkaimat rejti. Ide csak az nyerhet betekintést, akivel kölcsönösen az én-közlés szintjén kommunikálunk.

Az én-közlés alapvető emberi szükséglet. Nélküle a kellemes élmény sem teljes, vele a szenvedés is elviselhetőbb. Emberi közösségben „jobb ízű a falat” (Arany), magányosan az önmegvalósítás kiteljesedése is hiányos, mert a „fenséges” ember is „észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény” (Ady). A hiány pótlása minden áldozatot megér: „Ezért minden, önkínzás, ének – szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié.” A költő kész föltárulkozni mindenki előtt, de szíve mélyén ő is egyvalaki szeretetére vágyik.

Az én-közlésben az üzenet tartalma: fontos vagy nekem, szeretlek.

Nemcsak arra van szükségünk, hogy valaki megbecsüljön és szeressen, hanem arra is, hogy mi is szerethessünk és értékelhessünk valakit. A kölcsönösen kielégítő párkapcsolat a szeretet és a tisztelet folyamatos közlésében valósul meg.

Két ember szeretetkapcsolata a Teremtő és a teremtés koronája (az ember) ősi, még romlatlan kapcsolatát fejezi. Ez a kapcsolat áll helyre az újjászületett ember életében, aki a Jézus Krisztussal való közösségre van elhívva. (1Kor 1, 9)

A kommunikációnak két eleme van: vétel és adás.

Először az üzenet vételével foglalkozunk.

(Következő számunkban folytatjuk.)

Pálhegyi Ferenc

Miért jó apukának lenni?

Nagy ajándékkal lepett meg a családom a negyvenedik születésnapomra. Egyik kedves barátunk segítségével, akinek van DVD-kamerája , készítettek egy húsz perces videót „a papának”. A képeken mindhárom gyermekem meglep egy-egy produkcióval – Noémi bemutatja, hogy már tud „ tapsi-tapsizni ”, és hogy bátran teszi meg első lépéseit, Gergő verset mond, azt, amit előadott az iskolai évnyitón is, Réka pedig zongorázik nekem. Feleségem is szép muzsikával köszönt. Mégis, a filmecske legmeghatóbb jelenete az, amikor sorban elmondják a kicsik (Noémi csak a szemével), hogy miért szeretik a papát. Például azért, mert én csinálom a legjobb sült krumplit, meg azért, mert én tanítottam meg őket biciklizni. Ez a néhány filmkocka gondolkodtatott el engem is, miket is tudnék hirtelen felsorolni: miért is jó apukának lenni?

Íme néhány tapasztalat:

– Azért, mert amikor abbahagyod a csikizést, mert azt hiszed, hogy már fáj, a fiad azt ordítja: apa, még, még!

– Mert amikor elmagyarázod, hogy a kenyérrel nem szabad játszani, mert Jézus testét is jelképezi, a fiad megállapítja, hogy akkor a sátán teste bizonyára a spenót vagy a babfőzelék.

– Mert úgy tudnak a picik mosolyogni a legnagyobb huncutság, rosszaság után is, hogy alig tudod visszatartani a nevetést, hogy szigorúnak tűnj.

– Mert amikor a gyermekeidre nézel iskolába menet, ahogy boldogan cipelik a túlsúlyos iskolatáskát, öröm és büszkeség tölt el.

– Mert a fiad akkora gólt lő neked a jobb alsóba, hogy magad is megdöbbensz.

– Mert amikor hazaérsz, irdatlan tempóban száguld valaki feléd négykézláb, hogy a lábadhoz bújjon.

– Mert a lányod úgy csapja vissza a nagyképű pörgetésedet, hogy azt sem tudod, merre keresd a pingponglabdát.

– Mert a fiad képes mindig egy kicsivel több csokit megenni, mint te.

– Mert amikor a gyermekeid imádságra kulcsolják a kezüket a templomban, akkor könnybe lábad a szemed, és nem győzöl hálát adni Istennek.

– Mert kevés jobb dolog van egy olyan snapszerpartinál , amelyben te vagy a vesztes, ha a fiaddal játszol.

– Mert a lányod úgy játszik Bartókot, ahogy senki más.

– Mert amikor először hallod, hogy „ páppáppápá ...”, elolvadsz.

– Mert fantasztikus érzés a focimeccsen együtt kiáltani velük, hogy „hajrá magyarok!”

– Mert a gyerekeidet figyelve egyre jobban magadra ismerhetsz.

– Mert a tanító nénik néha megdicsérik a fogalmazásodat...

– Mert a papa-féle sült krumpli akkor is dicséretet kap, ha nem is olyan finom.

– Mert tőlük lehet megtanulni a legjobban sírni és nevetni.

– Mert zavarba jössz, amikor azt kérdezi a lányod, milyenre vágassa a haját.

– Mert a gyermekeid tudnak a legőszintébben figyelmeztetni a hibáidra és a bűneidre.

– Mert nincs ajándék, aminek jobban örülnél, mint egy apró cetli, amelyre az van írva: „szeretlek papa”, vagy egy rajz: „papának szeretettel”.

– Mert olyan jó velük együtt énekelni.

– Mert szeretik birizgálni a szakálladat, s ez valójában neked esik a legjobban.

– Mert néha kiderülhet, hogy azért te is tanultál erről vagy arról, még akkor is, ha a végén a tankönyv bebizonyítja, mégsincs igazad.

– Mert bármilyen rossz történik is veled, ha a családodra gondolsz, rájössz, hogy ha ők jól vannak és boldogok, téged semmi más nem érdekel.

– Mert a lányod úgy keringőzik életében először, és olyan gyönyörű a báli ruhában, hogy elájulsz.

– Mert a fiad mindig eggyel több jutalom-mozaikot hoz haza az iskolából, mint amennyire számítasz.

– Mert nem marad időd fáradtnak lenni.

– Mert ha a gyermekeidre nézel, még jobban szeretheted és tisztelheted a feleségedet.

– Mert a gyermekeid életén keresztül még jobban megismerheted Istent.

– Mert nagyon nagy öröm és boldogság apukának lenni.

– Mert egész „apukaságoddal” is az Urat dicsőítheted.

Futás – a győzelemért!

Életünk során rengeteget futunk. Van, aki kedvtelésből, van, aki muszájból. Van, aki versenyszerűen, van, aki hobbyból. Néha-néha én is futok: a magam módján, bicegősen. Sokszor loholok gyermekeink után; a minap pedig azért kellett nyúlcipőket húznom, hogy elérjem a buszomat. Mindig is szerettem az atlétikát nézni, és tisztelem a futókat. Néhány személyes ismerősöm életéből, akik versenyszerűen sportoltak, tudom, hogy mennyi odaszánás, kitartás kell a jó eredmény érdekében. Nemrég olvastam Max Hooperről , akinek mindkét térdét megoperálták, kemény, odaszánt munkával mégis el tudott indulni az egyik legnehezebb extrém futóversenyen. Max összesen 97 kilométert futott 63 óra, 12 perc alatt. A pálya legmagasabb pontja 5000 méter volt, a legalacsonyabb pedig 100 méterrel a tengerszínt alatt. Hogy miért írok erről? Mert hívő keresztyén emberekként, és házaspárokként is mindannyian egy hasonló versenyt futunk. Ezt a versenyt Isten helyezte elénk, és a pálya, amit teljesítenünk kell, tele van extrém kihívásokkal. Az 1Kor 9, 24- 27 alapján látjuk, hogy az élet egy olyan verseny, amit meg kell futnunk, be kell fejeznünk, mégpedig győztesen! A következő gondolatokat egyéneknek, és házaspároknak egyaránt bíztatásként szánom.

„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.”

Mikor megismertem Jézust, mint személyes Megváltómat, aki drága vérén szerzett új szövetséget, célja és értelme lett az életemnek. Addig is éltem az életemet – futottam, de nem azon a pályán, ahol az időt mérik, ahol a CÉL van. Mikor 12 évvel ezelőtt Isten és emberek előtt házassági szövetséget kötöttem a párommal, egy újabb startpisztoly dördült el: most már ketten járunk a keskeny úton. A fenti igerészből látjuk, hogy nem mindegy, miként futjuk meg a versenyt. Pál nem véletlenül ír erről, mert jól tudja, hogy különbözőek vagyunk.

Van, aki időszakosan, csak akkor fut, amikor jól esik . Ennek nem sok eredménye van. Nem futhatunk csak akkor, amikor a kedvünk tartja, mert akkor az áldozatokat nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk meghozni. Az Úrral való kapcsolatunkat, a házasságunkat is folyamatosan ápolni kell, oda kell rá figyelni.

Vannak, akik óvatosak: sokat gondolkodnak a versenyen, tudják, hogy futni kéne, tenni kéne valamit, de a biztonság kedvéért csak nagyon ritkán hagyják el a startvonalat, és akkor sem jutnak messzire. Ezek az emberek megrekednek, nem növekednek a hitben, Isten ismeretében. Az ilyen házasságok sem bontakoznak ki: a pár sokat gondolkozik azon, hogy néhány dolgon változtatni kéne, de nem merik ezeket megtenni, nem mernek hitből lépni, pedig lehet, hogy ez lenne a megoldás az életükben.

Aztán van, a megalkuvó futó. Ő nem kívánja feladni a kényelmét, a különböző vágyait és bűneit. Ezért sokszor nem a saját sávjában, sorában fut – nincs a helyén. Neki is vannak meggyőződései, de nem hajlandó komolyabb árat fizetni azért, hogy változzon az élete. A házasságokra is igaz ez. Saját életünkből, és másokéból is látom, hogy a házassággondozás elméleti ismerete nem elég: odaszánással, és kemény munkával kell átültetni, és gyakorlattá tenni azt a mindennapokban.

Aztán ott vannak a megkeményedett futók. Ők azok, akik megkeseredettek, a sebeikkel vannak elfoglalva. Veteránok, akik cinikusak, és másokkal kritikusak, fásultak, és közönyösek. A többieket irigykedve szemlélik, pedig még nekik is mér a stopperóra, ők sem érték el a CÉLT.

Végül az odaszánt életű futó, aki a célért, a győzelemért fut. Tudja, hogy mi a célja, ezért odaszánja magát, edz, és kitart. Mint hívő ember, és mint házasságban élő is megtapasztaltam, hogy a nehézségek, a mélypontok ideje alatt sokat jelent az, hogy nem bizonytalan a cél, hogy van remény, van fordulat, van továbblépés, van gyógyulás! Ha felismertük a verseny súlyát, akkor valóban fussunk úgy, hogy elnyerjük a díjat! Mindennapjainkban vegyük figyelembe az Úr vezetését, szabályosan fussunk, és ne engedjük, hogy mások akadályozzanak a futásban! Az önmegtartóztatás, az engedelmesség, a szolgálathoz való hozzáállás és a kitartás rajtunk múlik. A sportolók nagyon jól tudják, hogy a felkészülés, és a verseny alatt, mire kell odafigyelniük. Önmegtartóztatóak, megsanyargatják a testüket. Lelki értelemben is tudnunk kell, hogy mire kell odafigyelnünk: a kísértésekre, a bűneinkre, a gyengeségeinkre ugyanúgy, mint az Úrtól kapott ajándékainkra, elhívásunkra, feladatainkra. Augustinusról olvastam, hogy megtérése előtt buja életet élt. Egy napon, röviddel megtérése után, az utcán összetalálkozott egy fiatal nővel, akivel előzőleg bűnt követett el. Augustinus azonnal sarkonfordult , és futásnak eredt, a nő pedig utána kiáltott: „Augustinus! Augustinus! Én vagyok az, én vagyok az!” Mire Augustinus tovább folytatva futását, hátra kiáltott: „Ez nem én vagyok! Ez nem én vagyok! Ez nem én vagyok!” Jó tudni, hogy a Szentlélekisten, az Ige ott vannak, és tanácsolnak minket, mint ahogy az edző tanácsolja a sportolót. A hitéletünket pedig nem egyedül kell megélnünk, hanem Isten népéhez, a gyülekezethez tartozhatunk, mely a példánknál maradva, a legjobb atlétikai klub, mely a felkészüléshez, a mindennapjainkhoz közösséget, hátteret ad, és ahol kölcsönösen egymást bíztathatjuk, bátoríthatjuk, segíthetjük.

Számomra mindemellett a legcsodálatosabb az, hogy nem egyedül futok a pályán, hanem maga az Úr Jézus van velem, és velünk, a családommal. Ő mondta, hogy velünk van minden napon, hogy nem marad el tőlünk, sőt erős jobbjával támogat! Ha elesek, felemel, sőt valamikor Ő maga hordoz – csak az Úr lábnyomai láthatók, ha visszatekintünk egy-egy szakaszra. Jean Vanier francia atya, a fogyatékos gyermekek között szolgáló Bárka misszió alapítója mondta el a következő történetet: A fogyatékos gyermekek részére versenyt rendeztek, ahol volt egy tehetséges fiú, aki nagy eséllyel indult a győzelemért. A verseny elindult, és valóban vezetett a fiú, úgy tűnt, hogy ő ér először a célba. Ahogy közeledett a célvonal felé, észrevette, hogy az egyik társa futás közben elesett. Ez a fiú megfordult, odament a társához, felsegítette, és kéz a kézben, utolsóként értek célba. Mégis ő nyerte a versenyt! Az Úr Jézus nekem is fogja a kezem, és velem fut – a mindennapokban, az életemben, a házasságomban, és ezért nagyon hálás vagyok. Te milyen futó vagy? Hogyan éled az életed? Tudod-e, hogy miért futsz, miért futtok a pároddal? Nem csak azért, hogy jobb legyen az életed, a házasságod, jobb keresztyén légy. A célban színről-színre látjuk majd az Úr Jézust - örökké! Addig is nézzünk fel rá, a hit szerzőjére, ne lankadjunk el, hanem növekedjünk a szeretetben! Legyünk készek áldozatot hozni! A hívő élet valamilyen értelemben az életünkbe kerül. De ez az egyetlen verseny, ahol az időt mérik, ami számít: ezért a győzelemért fussunk! Kérjük az Urat, hogy adjon erőt befejezni az előttünk álló versenyt, és tudjunk úgy futni, mint Eric Liddle , a híres olimpiai bajnok, és misszionárius, aki érezte, hogy Isten kedvét leli, és gyönyörködik benne, amikor fut. És ne feledjük Pál bizonyságtételét : „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” 2Tim 4, 7-8.

A keresztyénség és a világ (4.)

Mi közük a hívőknek a helyes magyar beszédhez?

Gyorsan beismerem: a Bibliában nem találunk utasítást arra, hogy a keresztyéneknek legyen gondjuk a szép magyar beszédre. Azt viszont láthatjuk, hogy a Teremtőnek, aki megbízott minket a bizonyságtétel szolgálatával, gondja van a tartalom és forma egységére. Nemcsak a világmindenség, de az istentisztelet és a szolgálat rendjét-módját is meghatározta az Úr. „A templomnak nagynak kell lenni, mert nagy a mi Istenünk”, mondja Salamon a jeruzsálemi templom építése előtt; s bizony nem csak nagynak, de szépnek és tisztának is kellett lennie, hiszen Isten dicsőségét hivatott kifejezni.

Vannak hívők, akik úgy gondolják, Jézus nem ad a külsőségekre, hiszen mindig egyszerűségre és szerénységre törekedett. Azonban Ő csak akkor haragudott, ha az ékes külsőségek ürességet vagy romlottságot takartak. Mi sem megyünk templomba pecsétes ingben, melegítőben, hanem igyekszünk (remélhetőleg) a legszebb ruhánkat felvenni, úgy állni az Úr elé. A világ is a külsőségeinkkel (beszédünkkel, megjelenésünkkel, viselkedésünkkel) találkozik először, és ezek alapján következtet arra, milyen Istenben hiszünk.

A beszéd az ember egyik legfontosabb szakrális tulajdonsága. Minden földi teremtmény közt egyedül mi vagyunk képesek arra, hogy fogalmakban gondolkozzunk, s ezeket értelmes szavakban kifejezzük. A beszéd az ember istenképűségének egyik jele; hatalom, amit a szavával teremtő Isten adott a kezünkbe. A szó hatalmával visszaélő ember szörnyű sebeket, botránkozást, káoszt, tragédiákat okozhat. Ugyanakkor a szó gyógyíthat, fölemelhet; s ami a legfontosabb: visszatalálva a forráshoz, amelyből származik, Krisztust – Isten élő Igéjét – hirdetheti. Ilyenkor „mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik meghamisítják az Isten igéjét; hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban” (2.Kor. 2,17.) Ez nem csak a lelkészeknek, hanem minden hívőnek elemi feladata.

Sajnos, a modern nyelvújítás korát éljük. Ám míg a reformkori neológusok az anyanyelvet árnyaltabbá, gazdagabbá tették, ma egyre silányul és karakterét veszíti. A sebész nem operál csorba szikével; komoly munka csak jól megválasztott és karbantartott szerszámmal végezhető; úgy illik, hogy a legnagyobb és legszentebb munkát a lehető legjobban megválasztott eszközzel végezzük. Persze, nem kell képzett szónoknak, kommunikációs szakembernek vagy nyelvészprofesszornak lennünk, hogy bizonyságot tehessünk Megváltónkról. Csak vigyázzunk arra, amit az Úr ránk bízott! Anyanyelvünket, akár nemzeti hovatartozásunkat, Istentől kaptuk ajándékba. Megbecsüljük-e az ajándékát, hű sáfárként?

A felgyorsult világban a társadalom különböző rétegei közt megnőttek a kulturális távolságok, a generációs szakadékok is tágulnak; előfordul, hogy a gyerek nem érti, miről beszél a szülő, és fordítva. Ha egy középosztálybeli értelmiségi egy csavargó punknak akarja elmondani az evangéliumot, alaposan el kell gondolkoznia azon, milyen kifejezéseket használjon. (Mindazáltal szlenges, lazáskodó beszéd természetesen nem illik szent dolgokhoz.) Ráadásul a keresztyénség is elbújt egy sajátos, evangéliumi szubkultúrába; a legtöbb hívő szeretne keresztyén fodrászhoz, hívő autószerelőhöz, újjászületett orvoshoz járni, sőt egyesek keresztyén rock-koncerteket, diszkókat és testépítő klubokat keresnek. A hívő körök többnyire saját - a bibliai és teológiai nyelvből, valamint igénytelenül fordított német lelki irodalomból összetákolt - fogalom- és kifejezésrendszert használnak. A Biblia a belterjesség helyett azt javasolja, hogy az örömteli, istenfélő élet kultúráját alakítsuk ki az Úr vezetése szerint magunk körül, kimerészkedve gyülekezeteink alommelegéből (de sohasem elhagyva a gyülekezetet.) Magyarul: végezzük a missziót. Ehhez át kell lépni kulturális és nyelvi korlátokat, együtt kell érezni, azonosulni azzal, akihez beszélünk. (Zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé lettem, mondja Pál.)

Nagyon fontos, hogy a mondandónkat mindig a hallgató személyére való tekintettel fogalmazzuk meg. Nem azért teszünk bizonyságot, hogy teljesítsük a kötelességünket, hanem azért, mert Jézus Krisztus - aki szereti az embereket, és meg akarja ajándékozni őket a kegyelmével - bennünk él és rajtunk keresztül munkálkodik. A bizonyságtétel mindig személyes - az Úr minket is „nevünkön szólított.”

Melyek a helyes beszéd szabályai? Mindenekelőtt: törekedjünk egyszerűségre és pontosságra. Legyünk rövidek – ez könnyűnek tűnik, pedig igen nehéz. A tekervényes, hosszú, a lényegre csak célozgató beszéd kifárasztja a hallgatót. Nincs szükség pompás szóvirágokra; a cirkalmas beszéd gyakran azok álcája, akiknek kevés vagy lapos a mondanivalójuk. Ha egy mondat frappánsra sikeredett, ne ismételgessük, mert erejét veszti. Mindig tisztázzunk magunkban két dolgot: valóban hisszük-e, amit mondani készülünk; és valóban el kell-e mondanunk. Ha igen, mondjuk el a bizonyságtételünket, aztán hagyjuk hatni.

A hívők legnagyobb kísértése az úgynevezett kánaáni nyelv, azaz a belterjes, csak bibliaolvasók által ismert fogalmak és szavak mértéktelen használata. Ezzel azt éreztetjük a kívülállókkal, hogy valami éteri magasságból beszélünk hozzá, ráadásul fennáll a veszély, hogy épp a lényeges dolgokat nem fogja érteni. Helyes, ha így imádkozunk: „Uram, hadd értsék, amit mondok”, de azt hiszem, Isten válasza sok esetben ez: „akkor, gyermekem, beszélj érthetően”. Tehát ne így számoljunk be a szomszédasszonynak megtérésünkről: „és akkor letettem bűnterhem a kereszt alatt” - inkább valahogy így: „bocsánatot kértem Jézus Krisztustól, és megkönnyebbültem”.

Vannak, akik szeretik a Károli Biblia régies fordulatait használni. „Hozd be, atyámfia, a te csomagodat” - mondta valaki egy konferencián. Ne alkalmazzuk a szószéki frázisokat, és a német fordításokból nyelvünkhöz tapadt, a magyar nyelvtől idegen kifejezéseket, bármennyire is megszoktuk őket. Ha azt mondjuk, önigaz vagy önigazult ember voltam, találgatni fogják, miről is beszélünk. Esetleg mondhatnánk így: önhitt voltam, igaz embernek tartottam magam, míg nem ismertem Jézust; ez magyarul van, és feltehetőleg igaz. Kár azt mondanunk, hogy bölcstelen, mert ez „magyartalan” s fölösleges is; egyszerűbb úgy mondani, nem bölcs. Az üdvbizonyosság is csúnya, zavaros kifejezés, mássalhangzó-torlódással; miért ne mondhatnánk helyette, hogy az üdvösség, vagy az örök élet bizonyossága, biztos tudata?

Vannak nyelvileg, fogalmilag helyes szavak, amit viszont a kívülállók nem értenek. Megigazulásról beszélni csak úgy érdemes, ha meg is magyarázzuk: Isten a bűnbánó bűnösöknek Jézus feddhetetlenségét tulajdonítja. Ez a helyzet a kijelentés szóval is. Szép is, helyes is, illik a protestáns tradícióba; szószéken, bibliaórán lehet helye, de egy baj van vele: ma már kevesen értik. Talán célravezetőbb azt mondani, Isten a Szentírásban kinyilatkoztatja önmagát. A „ Krisztusban-létel ” áldásairól is csak vájt fülűeknek érdemes beszélni.

Gyakran hallani, hogy a Szentháromság harmadik személyét Szent Szellemnek nevezik, holott a görög pneuma , latin spiritus , héber rúah, német Geist fogalmilag pontos fordítása nem a szellem, hanem a lélek. Magyar ember a szellem szó hallatán vagy lepedős kísértetre, vagy a kultúra magaslataira asszociál. Mikor Petőfi így írt a XIX. század költőihez: „ha majd a Szellem napvilága ragyog minden ház ablakán”, nem Istenre, hanem a közművelődésre gondolt. A Szent Szellem emlegetése mögött az az elképzelés van, hogy az ember három alkotórészből áll: testből, lélekből és szellemből. (A lélek szót a psziché fordításaként is szokás használni, régebben például a pszichológiát lélekgyógyászatnak nevezték, helytelenül.) Azonban az ember a Szentírás szerint test és lélek. A pszichénk a testünkhöz tartozik, s meghal majd a testtel együtt. Nyugodtan használjuk égi vigasztalónkra, pártfogónkra, tanítónkra, mennyei vezetőnkre ezt a kedves, tiszteletteljes, jó magyar szót: Szentlélek.

Végezetül: egyedül a Szentlélek tud minket megőrizni attól is, hogy átessünk a ló túloldalára. Nem fordíthatjuk le teljesen Isten igazságait a világ nyelvére, mert lelki dolgokat csak lelki fogalmakkal magyarázhatunk. (1.Kor.2,13.) Beszéljünk bátran igéről, szentségről, kegyelemről, bűnről, újjászületésről, megtérésről és üdvösségről, csak tegyük világossá, pontosan mit jelent mindez – s eközben magunk is jobban megértjük. Legyünk rajta, hogy mind többen dicsérjék Istent ezen a szép, áldott, gazdag magyar nyelven is!

Balavány György